Visszatértünk az első, de nem utolsó crossfit táborunkból. Hihetetlen jó volt.... el sem tudom Nektek mondani. Sajnos sok rossz emlékem van a táborozásokról. Valahogy azokban a táborokban, ahol voltam, nem voltak emberi értékek. Gyomorgörccsel indultam el és hiába tettem meg mindent a többiekért, soha nem kaptam vissza semmit. Ezt a tábort vártam és akár hiszitek, akár nem, nem volt kedvem haza jönni. Nekem, aki már a megérkezéstől kezdve számolta a perceket, hogy mikor menekülhet haza, abba a közegbe, ahol szeretnek és megbecsülnek. Először is, ha megengeditek, ejtek pár szót, a páromról, aki nélkül ez létre sem jöhetett volna. Egyedül leszervezte, összeállította a programot és együtt közösen, éjszakákon át imádkoztunk, hogy legyen jó idő:) Büszke vagyok rá, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy engem szeret és én szerethetem Őt. Nagyon jók voltak a wodok, jó volt a csapat, jó volt az idő, kell ennél több? Itt nem volt irigység, segítettünk egymásnak, mindenki magáért csinálta, nem volt kényszer, támogattuk egymást, ha kellett. Pontosan ilyennek képzelek egy tábort, örök emlék marad. Nagyon büszke vagyok Mindenkire, aki végig futotta velem a távokat, amiket reggelente kitűztünk magunk elé, hogy felkelt és megtisztelt a bizalmával, elfogadta a segítségemet. Nagyon jó és különleges embereket ismertem meg, sokan közülük olyanok, hogyha nem lennének ki kéne őket találni;) Külön tisztelet az egyik fiatal embernek, aki a betegségén felül kerekedve, erőn felül, csinálta végig velünk az edzéseket. Nem mondok neveket és konkrét tényeket, ha elolvassa, úgyis tudni fogja, hogy kiről van szó. Nagyon rég nem éreztem ilyen jól magam, feltöltődtem és fáradtan, de nagyon boldogan jöttem haza:) Mindenképpen szeretnék még a táborban szerzett tapasztalataimról írni, de most be fogom fejezni az előzmények taglalását.

Tehát ott tartunk, hogy azon a december 23-i estén pánikrohamot kaptam. Egész éjszaka szenvedtem, 100 pulzussal ébredtem, a vérnyomásom 140/90 volt és fulladtam. Ez volt a legrosszabb. Feküdtem a karácsonyfa mellett és nem kaptam levegőt. Reménykedtem, hogy elmúlik, hogy majd jobb lesz. Hála az égnek 2 hétig nem dolgoztam, így tudtam pihenni, de nem akart elmúlni. Ha utazni kellett, végem volt. Márpedig én nem álltam meg és az összes órámat megtartottam, nem voltam hajlandó feladni azt, amit szeretek. Csak az volt a baj, hogy ez a munka az energiák átadásáról szól, folyamatos mosolygásról, nem vihettem be az edzőterembe gondot, mert valljuk be, senkit nem érdekelt. Másrészt olyan vagyok, hogy nem mutatom mennyire fáj, nem akarom, hogy sajnáljanak, nem akarok gyengének látszani. Heti 6 órát tartottam. Magamra már nem maradt idő, féltem a hőn szeretett hot iron órákra bemenni, nehogy rosszul legyek. Ez a félelem örökös szorongást eredményezett, az összes közlekedési eszközön rosszul voltam, nem kaptam levegőt, pedig ma már utazás nélkül az élet elképzelhetetlen. Volt, hogy a barátnőmtől kapott kicsi ereklyét szorongatva, csak rágondolva, könyörögtem a felsőbb erőnek, hogy nem akarok meghalni. Úgy éreztem  vége, megfulladok. Biztos kérdezitek, miért nem mentem orvoshoz? Voltam a háziorvosnál, természetesen felírt egy kis xanaxot..... Akkor és ma sem tekintem megoldásnak semmire, sem a gyógyszert. Nem vettem be egyet sem. A vérvétel eredménye tökéletes volt, az ekg, kardiológiai vizsgálat és a tüdőröntgen nem mutatott semmit. A legrosszabb a bizonytalanság volt. Mikor jön megint a roham, miért nem múlik el, ha nincs semmi bajom???Miért??? Miért???? Elvesztettem a hitem, mert nem értettem, hogy miért engem kell büntetni, mikor nem én vagyok a bűnös. Nem tudtam megélni a pillanatokat, mert örökké rosszul voltam. Az emberektől nem kaptam segítséget. A családom nem értette, hogy mi a baj, egyedül az akkori párom állt mellettem, de a húga, akit azóta is gyűlölök ezért, soha nem segített. Neki öröm volt, hogy Nekem rossz. Próbáltam megbeszélni vele a dolgot, de soha nem értett meg, sajnos ő is lelki beteg volt. Hogy miért írok róla? Mert általa tapasztaltam meg, hogy milyen a gyűlölet. Nem szeretnék Róla többet írni, sajnálom, hogy nem mondtam el akkor Neki, hogy mit gondolok. Igazából, sokan akarták látni a bukásomat. Egy sikeres lányból, akinek mindene meg van, hogyan lesz idegroncs. Sokszor gondoltam arra, hogy passziváltatom magam a főiskoláról, fő az egészségem, de végülis nem tettem. Elmentem a kötelező táborokba is, ami a diploma megszerzéséhez kellett és végig csináltam, erőn felül. Síeltem és lovagoltam, úgy, hogy rettegtem. Nagyon, nagy csapást mért rám az élet, de megérdemeltem. Igen, megérdemeltem, nem foglalkoztam magammal, mindig másoknak akartam megfelelni. Közben a kilók rakodtak rám és nagyon nem éreztem jól magam a bőrömben. Aztán kirúgtak a munkahelyemről és vége lett a párkapcsolatomnak is, mert jött valaki az életembe, aki megváltoztatott Mindent. Addig a március 27-i estéig azt hittem, hogy ez az állapot örökre így marad. Nem lesz soha kiút, mindig mosolyognom kell olyan emberekre, akiket legszívesebben a halálba kívántam volna.

Azon az estén végre szabadnak éreztem magam. Boldog voltam, hosszú idő után buliztam és nem féltem attól, hogy rosszul leszek vagy meghalok. Mert ilyen ez a pánikbetegség, beképzelsz magadnak dolgokat. Nem is vettem észre, hogy ott van, csak azon az estén. Most szeptemberben lesz másfél éve, hogy megismertük egymást. Ez a blog nem a magán életem kiteregetéséről szól, de szeretném ha tudnátok, hogy mindazt, amit elértem, hogy újra vékony és sportos vagyok, hogy érzelmileg stabil vagyok, nagyrészt Neki köszönhetem. Néha el se hiszem, hogy együtt vagyunk és tudjuk, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy sikeres nő. Teljes mértékben kiegészítjük egymást, kívánom Nektek, hogy Ti is megtaláljátok a másik feleteket:)

Miután járni kezdtünk, sokkal jobban voltam. Sajnos a szorongás megmaradt és sokszor maradtam inkább otthon, minthogy elmenjek valahova. A futás, a szeretett futásom, el lett hanyagolva és tömtem magamba a sok édességet. Ez a kapcsolatom is ki lett téve a pánikbetegségem által gerjesztett stressznek, de Ádámmal túléltük. Ideges voltam, kiabáltam, igazi hárpia voltam;) Na jó, akkor annyira nem volt vicces. Sokszor mondtam Neki, hogy ha nem akarja, nem kell velem végig csinálnia, de velem volt jóban és rosszban is. Nem akart múlni, össze vissza dobogott a szívem, szédültem, nem kaptam levegőt. Közben lediplomáztam, felvettek mesterszakra, dolgoztam, tehát az élet nem állt meg, csak nagyon nehéz volt így. Tavaly ősszel leltem rá a pszichiáteremre és végső kétségbeesésembe mentem el hozzá. Meghallgatott, felírta a gyógyszereket és mondta, hogy ne féljek, meg fogok gyógyulni. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy az a felsőbb erő, amiben hiszek, miért mérte rám ezt a csapást? És ha rám mérte, miért nem tudok belőle kilábalni? Az orvosom azt mondta, hogy nem gondolkozzak rajta, hogy miért van ez a betegségem. Olyan ez, mint a rák vagy az allergia. Van akinél kialakul, van akinél nem. És Én megnyugodtam. Elfogadtam, ez van, ezt kell szeretni. A szüleim nem fogadták el, hogy orvoshoz járok, hogy gyógyszert szedek. Anyukám ijesztgetett, hogy majd még jobban meghízok és ez lesz, meg az lesz..... Nagyon nehéz volt a lelkem. Azon a november 5-i vasárnap este, elindultunk a vonathoz apukámmal és mivel már nagyon hideg volt, felvettem a téli kabátomat, ami egy éve nem volt rajtam. Alig ért be. Kétségbe esve mondtam anyunak, hogy szerintem híztam vagy 5 kg. Mire Ő: " Szerintem többet is." PFFFFFFF........Köszike!!!!!! Akkora pofon volt, de közben igaza volt. Utazás közben átkattant valami. Megérkeztem Szegedre közöltem Ádámmal, hogy megeszem az utolsó vacsorámat és holnaptól fogyókúra. Életem legjobb döntése volt.......

Hogy miről szól a paleolit táplálkozás? a crossfit? Mi az amit még lefogok írni a táborról? Holnap mindent megosztok veletek esküszöm, de most elmegyek, nyújtok egy hatalmasat, mert mindenem fáj a kemény tábori edzésektől. Ti pedig menjetek a szabadba, sportoljatok, éljetek egészségesen!!!:)

Köszönöm, hogy olvassátok!!

Dóri