Ugye most olimpiai lázban ég az egész világ, én is próbálom folyamatosan követni az eseményeket. Mivel empatikus ember vagyok, ezért általában megkönnyezem a magyar aranyérmek születését, de így reagálok, minden sportolói öröm láttán. Csodálatos látni, hogy több év munkája, hogyan ölt formát egy érem alakjában. Mindig az úszóknál gondolkozom, hogy azért, a pár másodpercért, percért mennyit szenvedtek, hányszor keltek hajnalban és szorították össze a fogukat. De nem csak az olimpikonok esetében érdemes ezen elgondolkodni, hanem minden olyan ember életében, aki rendszeresen sportol, tudatosan étkezik, egészséges életmódot folytat. Minden erőfeszítés dicséretet érdemel és ha úgy érzed, semmit nem értél el az életben, legalább legyél arra büszke, hogy igen, Te ma is tettél valamit az egészségedért. Ha nem sportolsz, össze vissza eszel, mert " Engem nem érdekel, fiatal vagyok, nekem nem árt, élni jöttem a földre, nem szenvedni, nincs időm, nincs pénzem, fáradt vagyok, unalmas, nincs motivációm, egyedül nem megyek, ezt nem eszem meg, nem szeretem, nincs időm főzni, én ki nem teszem a lábam, esik az eső, fúj a szél, süt a nap, este van, reggel van, dél van blablablabla stb. " Ha ilyen a mentalitásod, mennyi energiát fektetsz más tevékenységekbe? Most még lehet, hogy fiatal vagy és nem érzed a rosszat, de nem hiszem, hogy 30,40,50 évesen szeretnél a szokásaidon változtatni, mert akkor már nagyon nehéz lesz. Legyen jelen a kitartás, az akaraterő az életedben, mert akkor az emberek tisztelni fognak és ezeket az energiákat a hasznodra fordíthatod.
Na de elég a szent beszédből? Sportoltál ma már? Ha nem, akkor nyomás a szabadban, csodálatos nyári este van. Én is indulok majd futni olyan fél 9 fele, mert talán akkor már nem lesz olyan meleg:) Érzem, hogy hív az út, hogy újra és újra végig fussak rajta, hihetetlen és egyben nagyon jó érzés is;)
Hol is tartottunk a történetben? Ott, hogy középiskola utolsó éve...Vékonyan, de lelki betegen a súlyingadozástól és a kétségbeesetten a tehetetlenségtől. Sajnos a környezetem is azt figyelte, mikor bukom el. Minden édesség evésnél figyelt a családom, az iskolában is sokan rákérdeztek, hogy akkor én most mit is csinálok. Lassan gyakorivá váltak az esti titkos evések, volt, hogy kicsempésztem egy tábla csokit a spájzból és este 11kor megettem, majd bűntudattal feküdtem le aludni és fogadkoztam magamban, hogy holnaptól minden más lesz. Nagyjából sikerült megtartanom a súlyomat, de a gatyáimon észrevettem, hogy ha veszek egy nagyobb levegőt, akkor már szaladnak is fel a kilók. Közben eljött a továbbtanulás időszaka és egyetemet kellett választani, szakot kellett volna megjelölni sürgősen. Ahogy anyuval a felvételi tájékoztatót olvasgattuk, szemembe ötlött a rekreációszervező és egészségfejlesztő szakirány a Testnevelési Főiskolán. Elképzeltem, hogy milyen jó is lenne az embereknek edzéseket tartani, életmódtanácsokat adni és segíteni Mindenkinek, mert hiszen ha nekem sikerült, akkor másnak is sikerülhet. Na de jött az első akadály, hiszen testnevelés érettségi kellett hozzá. Semmihez nem értettem a hosszú futásokon kívül. Fogalmam sem volt a csapatsportokról, az atlétikáról, a tornáról, a kötélmászásról. Semmiről. Vicces nem, hogy egy sporttagozatos gimiben ilyenek a tesi órák? Ezért tart itt a mai fiatalság.... Itt kellett rájönnöm, hogy azon kívül, hogy ültünk kint az udvaron és beszélgettünk, nem csináltunk semmit a középiskolai testnevelés órákon. De gondoltam, majd segítenek a tanáraim és valahogy túl leszünk rajta. Itt kaptam életem egyik legnagyobb pofonját. Novemberi nap volt. Bementem a testnevelő tanárommal beszélni, hogy segítsen. Nézett rám nagy szemekkel, hogy mit is akarok én itt, hiszen neki még mindig az a dagi lány voltam, aki még 100 métert sem tudott lefutni. Mondtam, hogy milyen szakra szeretnék menni és, hogy középszintű érettségit szeretnék tenni. Sosem felejtem el az arcát. Elkezdett nevetni. Hangosan. Hogy én mit szeretnék, ilyen alkattal még 3 métert sem tudnék távolba ugrani!!!" Hiába kértem, hogy mérjen fel és utána ítélkezzen, nem foglalkozott velem. Megsemmisülve kullogtam ki az irodájából és mentem el a másik tanáromhoz, hátha majd ő foglalkozik velem. Megnézte azokat az eredményeimet, amiket még 20 kg-mal ezelőtt produkáltam és azt mondta, hogy sajnálja de ez nem fog menni. Senki nem hitt bennem. Haza mentem és elsírtam magamat a szüleim előtt. Nagyon hálás vagyok nekik, mert ők hittek bennem és támogatnak mindenben mind a mai napig. Megtanultam az évek során, hogy nincs fontosabb, mint a család és az igaz barátok. Hangsúlyozom az igaz barátok. Vannak barátaid? Nekem vannak. Egy kezemen meg tudom számolni őket, de ez nem is baj, nekem a minőség a fontos, nem a mennyiség. Ezek nélkül a dolgok nélkül, mit sem ér az élet.
A szüleim tanárt fogadtak mellém és lassan megtanultam kötélre mászni (18 éves koromba másztam fel életemben először a kötélre), tudatosan futni, talaj tornázni,röplabdázni, szert tornázni, kislabdát hajítani stb. Egy edzésre sem mentem el az iskolámba, mert úgy gondoltam, hogy majd találkozunk az érettségin. Teljesen lemondtak rólam a testnevelő tanáraim, csak akkor néztek nagyot, amikor beadtam a jelentkezésemet, de azt hitték elírták a dolgokat. És az ilyen ember megy tanárnak????? Ráadásul testnevelő tanárnak. Szerintem tudjátok mit gondolok:) Két másik iskolába jártam edzeni, az ott lévő tanárok segítettek Nekem szó nélkül, pedig nem is az ő diákjuk voltam. A mai napig mosolyogva gondolok vissza rájuk és nagyon hálás vagyok mindenért. Éjjel, nappal gyakoroltam, a buszon tanultam, az én kedves iskolám mindenben csak akadályozni akart, de nem hagytam magam! Annyira imádtam edzésre járni, soha nem felejtem el azokat a délutánokat. Szépen lassan visszafogytam, tudtam tartani a súlyomat, de nem mondom, hogy egészségesen táplálkoztam, a sok sport viszont kompenzálta a kilengéseimet. Eljött az érettségi napja. Iszonyatosan izgultam. Bemutattak Minket a bizottságnak: "XY országos II. helyezett kosaras, korosztályos bajnok úszó, XXXXYYYY iskolánk büszkesége és Hegedűs Dóra ööööö nekik csak úgy kell" Visszagondolva is röhejes a szituáció, úgy mutattak be, mintha fogyatékos lennék, na de mindegy, elkezdődtek a felmérések. A kötélmászásnál, azt mondta a tanárom, hogy csak szépen, lassan, nem baj ha nem sikerül. Én meg felpattantam és úgy felmásztam, hogy szemmel alig bírta követni. Szó szerint alig bírt szóhoz jutni:D Utánam pedig jött XY országos bajnok atléta és a közepéig alig bírt felmászni. Ennyit erről;) 93% -ra teljesítettem a gyakorlati részt és 100% a szóbelit. Minden adott volt, hogy tanulmányaimat a TF-en kezdjem meg ősszel, de az élet közbe szólt......
Összefoglalva: hiszem, hogy minden okkal történik. Figyeld a jeleket és soha ne add fel!!! Bár közhelynek hangzik, de azt amit elértél, senki nem veheti el tőled. Elvehetik a pénzedet, a házadat, az autódat, de a kitartásod mindig a tied marad. Jobb otthon ülni és nyalogatni a sebeidet? Ugye, hogy nem!!!:) Lépni kell, mert az idő halad és lassan eltelik az élet. Holnap reggel fél 7-kor indulok futni itt Szegeden fantasztikus emberekkel, a crossfit teammel:) Természetesen bejelentkezünk facebookon is, 5 km a táv, valószínűleg fél 6kor fogok kelni, de nem esik nehezemre, alig várom. Mikor keltél fel utoljára reggel sportolni?
Holnap jövök, folytatom, megyek, átöltözöm és lassan indulok egy jót futni:) Köszönöm, hogy olvassátok:)
Dóri
Na de elég a szent beszédből? Sportoltál ma már? Ha nem, akkor nyomás a szabadban, csodálatos nyári este van. Én is indulok majd futni olyan fél 9 fele, mert talán akkor már nem lesz olyan meleg:) Érzem, hogy hív az út, hogy újra és újra végig fussak rajta, hihetetlen és egyben nagyon jó érzés is;)
Hol is tartottunk a történetben? Ott, hogy középiskola utolsó éve...Vékonyan, de lelki betegen a súlyingadozástól és a kétségbeesetten a tehetetlenségtől. Sajnos a környezetem is azt figyelte, mikor bukom el. Minden édesség evésnél figyelt a családom, az iskolában is sokan rákérdeztek, hogy akkor én most mit is csinálok. Lassan gyakorivá váltak az esti titkos evések, volt, hogy kicsempésztem egy tábla csokit a spájzból és este 11kor megettem, majd bűntudattal feküdtem le aludni és fogadkoztam magamban, hogy holnaptól minden más lesz. Nagyjából sikerült megtartanom a súlyomat, de a gatyáimon észrevettem, hogy ha veszek egy nagyobb levegőt, akkor már szaladnak is fel a kilók. Közben eljött a továbbtanulás időszaka és egyetemet kellett választani, szakot kellett volna megjelölni sürgősen. Ahogy anyuval a felvételi tájékoztatót olvasgattuk, szemembe ötlött a rekreációszervező és egészségfejlesztő szakirány a Testnevelési Főiskolán. Elképzeltem, hogy milyen jó is lenne az embereknek edzéseket tartani, életmódtanácsokat adni és segíteni Mindenkinek, mert hiszen ha nekem sikerült, akkor másnak is sikerülhet. Na de jött az első akadály, hiszen testnevelés érettségi kellett hozzá. Semmihez nem értettem a hosszú futásokon kívül. Fogalmam sem volt a csapatsportokról, az atlétikáról, a tornáról, a kötélmászásról. Semmiről. Vicces nem, hogy egy sporttagozatos gimiben ilyenek a tesi órák? Ezért tart itt a mai fiatalság.... Itt kellett rájönnöm, hogy azon kívül, hogy ültünk kint az udvaron és beszélgettünk, nem csináltunk semmit a középiskolai testnevelés órákon. De gondoltam, majd segítenek a tanáraim és valahogy túl leszünk rajta. Itt kaptam életem egyik legnagyobb pofonját. Novemberi nap volt. Bementem a testnevelő tanárommal beszélni, hogy segítsen. Nézett rám nagy szemekkel, hogy mit is akarok én itt, hiszen neki még mindig az a dagi lány voltam, aki még 100 métert sem tudott lefutni. Mondtam, hogy milyen szakra szeretnék menni és, hogy középszintű érettségit szeretnék tenni. Sosem felejtem el az arcát. Elkezdett nevetni. Hangosan. Hogy én mit szeretnék, ilyen alkattal még 3 métert sem tudnék távolba ugrani!!!" Hiába kértem, hogy mérjen fel és utána ítélkezzen, nem foglalkozott velem. Megsemmisülve kullogtam ki az irodájából és mentem el a másik tanáromhoz, hátha majd ő foglalkozik velem. Megnézte azokat az eredményeimet, amiket még 20 kg-mal ezelőtt produkáltam és azt mondta, hogy sajnálja de ez nem fog menni. Senki nem hitt bennem. Haza mentem és elsírtam magamat a szüleim előtt. Nagyon hálás vagyok nekik, mert ők hittek bennem és támogatnak mindenben mind a mai napig. Megtanultam az évek során, hogy nincs fontosabb, mint a család és az igaz barátok. Hangsúlyozom az igaz barátok. Vannak barátaid? Nekem vannak. Egy kezemen meg tudom számolni őket, de ez nem is baj, nekem a minőség a fontos, nem a mennyiség. Ezek nélkül a dolgok nélkül, mit sem ér az élet.
A szüleim tanárt fogadtak mellém és lassan megtanultam kötélre mászni (18 éves koromba másztam fel életemben először a kötélre), tudatosan futni, talaj tornázni,röplabdázni, szert tornázni, kislabdát hajítani stb. Egy edzésre sem mentem el az iskolámba, mert úgy gondoltam, hogy majd találkozunk az érettségin. Teljesen lemondtak rólam a testnevelő tanáraim, csak akkor néztek nagyot, amikor beadtam a jelentkezésemet, de azt hitték elírták a dolgokat. És az ilyen ember megy tanárnak????? Ráadásul testnevelő tanárnak. Szerintem tudjátok mit gondolok:) Két másik iskolába jártam edzeni, az ott lévő tanárok segítettek Nekem szó nélkül, pedig nem is az ő diákjuk voltam. A mai napig mosolyogva gondolok vissza rájuk és nagyon hálás vagyok mindenért. Éjjel, nappal gyakoroltam, a buszon tanultam, az én kedves iskolám mindenben csak akadályozni akart, de nem hagytam magam! Annyira imádtam edzésre járni, soha nem felejtem el azokat a délutánokat. Szépen lassan visszafogytam, tudtam tartani a súlyomat, de nem mondom, hogy egészségesen táplálkoztam, a sok sport viszont kompenzálta a kilengéseimet. Eljött az érettségi napja. Iszonyatosan izgultam. Bemutattak Minket a bizottságnak: "XY országos II. helyezett kosaras, korosztályos bajnok úszó, XXXXYYYY iskolánk büszkesége és Hegedűs Dóra ööööö nekik csak úgy kell" Visszagondolva is röhejes a szituáció, úgy mutattak be, mintha fogyatékos lennék, na de mindegy, elkezdődtek a felmérések. A kötélmászásnál, azt mondta a tanárom, hogy csak szépen, lassan, nem baj ha nem sikerül. Én meg felpattantam és úgy felmásztam, hogy szemmel alig bírta követni. Szó szerint alig bírt szóhoz jutni:D Utánam pedig jött XY országos bajnok atléta és a közepéig alig bírt felmászni. Ennyit erről;) 93% -ra teljesítettem a gyakorlati részt és 100% a szóbelit. Minden adott volt, hogy tanulmányaimat a TF-en kezdjem meg ősszel, de az élet közbe szólt......
Összefoglalva: hiszem, hogy minden okkal történik. Figyeld a jeleket és soha ne add fel!!! Bár közhelynek hangzik, de azt amit elértél, senki nem veheti el tőled. Elvehetik a pénzedet, a házadat, az autódat, de a kitartásod mindig a tied marad. Jobb otthon ülni és nyalogatni a sebeidet? Ugye, hogy nem!!!:) Lépni kell, mert az idő halad és lassan eltelik az élet. Holnap reggel fél 7-kor indulok futni itt Szegeden fantasztikus emberekkel, a crossfit teammel:) Természetesen bejelentkezünk facebookon is, 5 km a táv, valószínűleg fél 6kor fogok kelni, de nem esik nehezemre, alig várom. Mikor keltél fel utoljára reggel sportolni?
Holnap jövök, folytatom, megyek, átöltözöm és lassan indulok egy jót futni:) Köszönöm, hogy olvassátok:)
Dóri
 |
| Hasonlítsd össze ezt a képet, a fentiekkel. Döbbenetes ugye? Nincs lehetetlen, csak tehetetlen;) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése